A kutyákat bezártuk a most még üres csirkeólba, mert ebben a zegernye időben a Bob Marleyre hajazó rasztasérós komondorok vize belefagy az itatóba, és a kitett kaja fél óra után olyan, mint valami fura és rettenetes színű fagylalt. Ha bemegyek hozzájuk akkor Kapitány leül, azt mutatva, hogy Ő nagyon jó fiú és figyeljem meg mennyire okos, miközben Hattyú szerelmes pillantásokat lövellve felém, megpróbál a lábamhoz dörgölőzni, ami pont ugyan olyan érzés, mintha elütne egy Zsiguli.
Nem lehet nem észrevenni, hogy Kapitány hízott húsz kilót, (Hattyú is vagy tizenkettőt) és ha megengedem neki és két lábra állva a vállamra tehénkedik, akkor simán bele tud nézni a szemembe, pedig lássuk be én 190 magas vagyok. 

Tél van! Az az igazi csikorgós nyomorult idő, amikor ha kiállsz az eresz alá kicsit nézni a szürke határt, idővel mindenféle meleg holmikról és bikinis lányokról kezd az ember fia fantáziálni. A földet arasznyi hó fedi, teteján késpenge éles jéggel. 

A házak még mindig úgy néznek ki, mint egy halom félrecsapott kucsmás vénember, amint lassan pipálva nézik a felfagyott utat.

Istvánnal megnézzük az új telket, miközben a szél majdnem elviszi a tervrajzokat a kezemből. Térdig állok a hóban, jobbra egy romos ház, balra egy befagyott csatorna, miközben hallgatom, hogy Lajos elemzi a helyzetet, ami lássuk be ebben a sarkvidéki időben - bármennyire is fontos - alig tud lekötni. 

Körben teljesen felfoghatatlan és bizarr formákban összefagyott izék és bigyók, amiket nem tudok felismerni, de lehet felesleges is.